Kislány koromban rajongtam a lovas történetekért. Az akkori Pony Club tagjaként minden hónapban kaptam egy, ha nem több kötetet, ami tele volt lovakkal és izgalmakkal. Emiatt a gyerekkori élmény miatt is nagy öröm számomra, hogy megkaptam a Futó tűz (A csikó, aki tűzben született 1.) példányát recenzióként. Ma erről a kötetről szeretném kifejteni a véleményemet.
Szerző: Póli Matilda
Cím: Futó tűz
Megjelenés éve: 2015 (magánkiadás)
Műfaj: fantasy, ifjúsági, kaland
Mielőtt kitérnék arra, hogy mi tetszett, esetleg mi nem,
röviden összefoglalnám a történetet. A regény főszereplője Főnix, aki különös
körülmények között születik, és onnantól fogva az élete koránt sem átlagos
módon folyik – hiszen képes uralni a tüzet. A kiscsikó elszakad a ménesétől,
ezért egyedül vág neki az útnak, maga sem tudja, merre megy. Útitársául szegődik
egy kis mókus, Pamacs, aki azonban egy baleset folytán elszakad mellőle. Ezek
után Főnix ismét róni kezdi a vidéket, mire rátalál a nagyanyjára, akivel két
évet el is tölt. Ezalatt a csikó megtudja, hogy egy gonosz ló fenyegeti a
térség minden lakóját, és a legenda szerint Főnix lesz az, aki mindezt meg
tudja állítani, örökre. A kötet második felében arról olvashatunk, hogy a csikó
hogyan barátkozik meg az erejével, hogyan készül fel a nagy, megjövendölt
háborúra, illetve magának a csatának is tanúi lehetünk. Bár maga a történet
kerek véggel zárul, Főnix története itt nem ér véget, hiszen még sok
elintéznivalója akad egy olyan különleges lónak, mint neki.
Maga az alap koncepció kifejezetten tetszett, jól átgondolt
a cselekmény, nem kusza, érthető, hogy mi miből következik, és nincsenek benne
olyan történések, amiket talán az író maga sem ért, hogy honnan jöhetett.
Azonban számomra nagyon érződött az, hogy ez egy ifjúsági regény, ráadásul egy
igen fiatal író tollából, hiszen Matilda 13 évesen írta meg ezt a művet. Ami
természetesen az értékéből nem von le, de a figyelmes olvasó észreveszi a kötet
hibáit is. Az egyik ilyen nagy ’baki’ a tipikus kezdő írók vétke: túl sok
pont-pont-pont használata. (Ezt annak idején én is elég sokszor alkalmaztam.)
Például, a prológus így zárul: „Bennük tükröződött a tomboló
lángtömeg…mégsem. Ez nem az a lángtömeg volt, ami a csikó körül tombolt. Ez
egy…másfajta tűz volt. Olyan, ami csakis benne, a kicsiben éghetett.”
Itt jól látható, hogy rögtön egymás után használták ezt a módszert,
szerintem azonban teljesen felesleges mindkét helyen. Az elsőt inkább valahogy
így szerkesztettem volna meg: „Bennük tükröződött a tomboló lángtömeg. Mégsem!”
Szerintem így sokkal nagyobb figyelmet kap az a mégsem szócska, illetve az
utána következő mondat. A másiknál pedig csak szimplán kivenném a …-ot, mert
nincs rá szükség.
Emellett olyan hibák fordultak még elő, mint sok tőmondat
használata – akadtak volna mondatok, amiket egybevonva sokkal érdekesebb és
izgalmasabb képet tudott volna festeni az író, így azonban helyenként monotonná
vált az egész. Valamit még a kötet elején gond akadt az idő egyeztetésével. A
regény maga múlt időben íródott, mégis voltak helyek, ahol jelen időt használt.
Erre először azt hoztam fel mentségnek, hogy azért van így, mert a csikó akkori
belső gondolatait olvashatjuk épp, de aztán rájöttem, hogy ez máshol is
előfordul, ott azonban maradt a múlt idő, tehát ez inkább a véletlen, vagy a
figyelmetlenség műve lehet. Vagy szándékosan alakult így, akkor viszont nem
látom értelmét. Ezeken kívül maximum elírások jöttek velem szembe, ami még a
legjobb regényeknél is előfordul, azonban zavaróak tudnak lenni.
Mindennek ellenére érdekes történetet olvastam, nem volt
unalmas, nem volt vontatott, és bőven sikerült eseményeket és fordulatokat
belevinni ebbe a mindössze 168 oldalba. Ha fiatalabban olvasom, biztos, hogy
egy ülő helyemben ledarálnám, aztán követelném a következőt, most azonban
szándékosan lassan olvastam, hogy mindenre oda tudjak figyelni. Az pedig külön
elnyerte a tetszésemet, hogy voltak benne illusztrációk, amiket ráadásul az
írónő rajzolt. Összességében tetszett, de ez már nem az én világom, így tőlem 3
csillagot érdemel az ötből.
